Volt egyszer egy tér,
amit ritkán láttak igazán.
Nem ígért semmit.
Nem ragyogott.
Nem hívta fel magára a figyelmet.
Mégis ott volt.
És megtartott.
Formát.
Csendet.
Mozdulatokat.
Körbe fogta mindazt,
amit rábíztak.
Pont akkor,
amikor kellett.
Pont annyira,
amennyire kellett.
Nem szorosan.
Nem lazán.
Ahogy egy kéz,
ami tudja, mikor kell tartani.
És mikor elengedni.
Nem kérdezte, mit bíztak rá.
Nem válogatott.
Nem mondta, hogy ez több,
az kevesebb.
Csak tartotta azt.
Volt, aki csak egy tárgyat látott.
Anyagot.
Színt.
Formát.
És volt, aki észrevette,
hogy ami benne van,
elcsendesedik,
ha ő is ott van körülötte.
És mégis.
Mintha valamit átvett volna abból,
amit őriz.
És megtartotta.
Mert ez volt a dolga.
—
Van, ami nem ígér semmit.
Mégis megtart.